Vissza a kezdőlapra

<< 1 2 3 | 4 | >>

Mesélő festő

Debreczeny Zoltán szívesen mesél képeiről. Ugyanazt festi, amit szavakkal elmond.

El kell hinnünk neki, hiszen látjuk, hogy ilyen világ is van. Ironikus, játékos, egy-egy fonák gondolatot hordozó, néhol mégis Chagallt idéző, színes-tarka világ. Másutt rajzos, a festészettel szinte csak rokonítható, mozgalmas képelemek sorakoznak egymás mellett.



Debreczeny Zoltán régen házakat tervezett, alpinistaként hivatalnokoskodott, mára mégis csak a festésnek él. Tizenkét éve tagja a Frekvenciák nevű, európai zászló alatt "hajózó" nemzetközi alkotócsapatnak. Ma már sokan elfogadják így, ahogy van, képeivel és vállalt bogaraival:

- Látja, itt például az ornitológus madaraival társalogva a hivatásával azonosul, amíg súlyát is elveszíti. Egy másik képen a jellegzetes figurák nem létező kötél húzásába feszülnek a szakadék két oldalán. Szakadék szélén kötelet húzni vagy nem normális, vagy nem korrekt dolog. Erőm tudatában, abban bízva nem rántom a másikat a gödörbe, míg - ha tisztában vagyok gyengeségemmel - miért hagynám magam berántani? Kicsit ars poeticus. Szakadék alatt művészek sandítanak egymás üres vásznára. Festés helyett egymással foglalkoznak, tehát a vászon üres marad. Ez a gondolat természetesen az intrikát és az ötlettelenséget csipkedi.

- A festők többnyire nem szeretnek beszélni képeikről! Önt miért hajtja a közlés kényszere?

- Mondták már, hogy nem kellene egy mondatban elmesélni a világtörténelmet, de én azért igyekszem, így szeretem. Biztosan nem véletlenül látta bennem Réz András Hrabal figuráját, Pepin bácsit.

- Mit szólnak mindehhez a kollégák, a szakma?

- Hála istennek nem tudnak mit kezdeni velem. Európában megértik, befogadják, örülnek a szokatlannak. Szerencsére itthon is van sok-sok progresszív gondolkodó, aki örül annak, hogy ilyen is van, mi több, "díjazza azt a pofátlanságot", amivel átlépek egyes szabályokat. Fontos pontosítani, hogy nem tagadom a művészet szabályait, csak átlépem.

- Vállalja, hogy elmekórtani eset, amikor újrarendezi a világot?

- Ha sikerülne, vállalnám, mivel csak próbálom, vállalom... Feleségem grafológus, jól ismeri az írásomat, többet tudna mondani erről. De nézze meg inkább ezt a képemet: Klimt után én is festek virágokat. Ez egy kollázs, ahol a figurák zöld mezőn ücsörögve csodálják Klimt festett virágait. Vagyis miközben nézzük a csodát, mi is egy csodás környezetben vagyunk. Az a lényeg, hogy mindent éljünk meg, éljünk át úgy, hogy az teljes legyen.

2004-03-01, Találkozások magazin


Fülszöveg

2003 januárjában azért fordultam gondolatigénnyel Benedikty Béla dramaturghoz, mert vasárnap hajnali rádiójegyzetei jó szellemi kovászt adnak képeimhez.

Íme egy divattervező a 19. század 30-as, 40-es éveiből. Építészből lett azzá.

Papírtekercsekkel a hóna alatt éppen elindult hazulról, a Kensington közelében lévő, nem egészen egyhektáros területre rendeltek tőle házat. Blandings-ből készült a fővárosba költözni az earl jószágigazgatója, vérszegény, riadt mosolyú, hirtelenszőke feleségével. Nem volt könnyű kuncsaft a szélesarcú, darabos modorú gazdaember és a maga szelídnek látszó modorával igencsak erőszakos asszony - legyen az épületen saroktorony, vagy ne legyen.

Végre eldöntötte: visszaadja a megbízást. Nem épít többé vidékieknek. Ebben a pillanatban három szakadt ruházatú alak bukkant fel, építészünket visszalökdösték a házba. Bill Sykes volt két másik tolvajjal. Azért jöttek, hogy megbízást adjanak, tervezzen ruhákat, cipőket, kalapokat, sálakat a londoni alvilágnak és a szegénynegyedek népének.

Hamarosan elkészültek az első tervek, de mert Bill Sykes-nak nem volt semmi humorérzéke, ordítani kezdett. Hogy ezek a vacak holmik túl színesek, és gúnyt űznek a tolvajok fejedelmének méltóságából. Építészünk erre elkövette azt a hibát, hogy közölte, nézete szerint a tolvajok fejedelme pillanatnyilag még Fagin, de hamarosan Twist Oliver lesz az. Bill Sykes erre leszúrta.

Debreczeny Zoltán néven reinkarnálódott a 20-21. század Magyarországán. Ott folytatta, ahol Londonban abbahagyta az 1840-es évek végén. Nem hajlandó többé házat tervezni, sem vidékieknek, sem fővárosiaknak, megmaradt divattervezőnek a londoni alvilág és a szegénynegyedek népének csinál ruhákat. Mindössze annyit változott, hogy minden ruhatervhez ír egy-egy színdarabot is. Groteszket, olykor kissé keserűt, de a darabok mögött mindig ott lebeg egy furcsa hang: Debreczeny halk, ironikus nevetése.

2003-01-01, Benedikty Béla


ANEKDÓT

2002 évben Réz András filmesztétát kértem meghívóim ajánlószövegének
megírására

Debreczeny Zoltánnal úgy vagyok, mint Bohumil Hrabal -egyébként saját rokonságából mintázott -hősével, Pepin bácsival. Csak míg Pepin bácsi végtelenül kígyózó mondatokban meséli nehezen kibogozható anekdotáit, Zoli- szerénység és tömörség! -akár egyetlen képen is el tudja mondani a maga édesbús, fanyar, ironikus vagy groteszk történeteit. Faramuci kis világocskákat teremt, amelyek nem viselik a derékszöget, cseppet lebegnek, és olykor még egy kis csoda is megesik bennük. Képei tele vannak történéssel. Fölösleges keresni bennük a termékeny pillanatot, hiszen műveinek belső dramaturgiája inkább a képregényéhez hasonlatos- egyetlen kockába sűrítve.
Hogy meg lehet-e ezzel váltani a világot? Semmiképpen. Az anekdoták nem erre valók. Debreczeny Zoltán ahhoz segít hozzá bennünket, hogy képesek legyünk nevetni a világon, hogy közelebb keveredjünk az irónia és az önirónia nemes művészetéhez. Képei könnyedek, fanyarak és ízesek. Hasonlatosak a szép száraz fehérborhoz. Megoldják a társaság nyelvét, közelebb hozzák egymáshoz az embereket, fogyasztásuk segíti az emésztést, és jó érzéseket hagy maga után.

2002-01-01, Réz András


Debreczeny Zoltán pécsi kiállításának meghívójára

Barátom!

Szereted Norman Rockwellt? (Én nagyon.)

Szereted Gross Arnoldot? (Én is.)

Szereted Sajdik Ferencet? (Ugyancsak.)

Barátom , - Te is rájöttél! - három nevet mondtam és három világ jelent meg a szemem előtt. (Ugye Előtted is!)

Sajdik évek óta nevettet és gyönyörködtet. Poénjai megmosolyogtatnak, figurái elbűvölnek. A színezett Sajdikot még jobban szeretem.

Színeivel válik teljesség a groteszk világ, a benne élő - bájosan groteszk - emberekkel és állatokkal.

Gross Arnold ugyancsak régi "barátom". Gyermekdednek álcázott emberkéi, szoborrá dermedt alakjai, maketté zsugorított palotái, csipkézett oromzatai, szívekkel díszített mesefái, földi és égi árnyai, lágy tónusai évek óta melengetik szívemet és lelkemet.

Rockwell -t néhány éve adták a kezembe Amerikában. Valami felderengett belőle a régmúltból, de igazából mégis ekkor ismerkedtem meg vele. Félelmetes rajztudás, imponáló emberismeret, komikus ábrázolásmód, kápráztató részletek, szóval őrület!

Még valami, mindhármukról : közel kell hajolni a képeikhez, nem lehet távolról és hunyorogva nézni, összhatásra vágyva. Olvasni kell a képeiket
- a képeikről! -, nem elég megnézni őket, bele és mögé kell látni, élvezni a miniatűr részleteket, és majdan egyben az egészet.

Ja, és el ne felejtsem: én már szeretem Debreczeny Zoltánt.

És ha Eljössz a kiállításra. (Csak hajolj közel a képeihez!.)

2000-09-01, Nagy Bandó András


AKTUÁLIS | NEWS
GALÉRIA | GALLERY
ÉLETRAJZ | BIOGRAPHY
RÓLAM ÍRTAK | MEDIA
ÉN ÍRTAM | WRITINGS
KIÁLLÍTÁSOK | EXHIBITION
EZ VOLT | ARCHIVE
KAPCSOLAT | CONTACT
LINKEK | LINKS